Tapasztó Orsi: a lombik helyett az örökbefogadást éreztük a hozzánk legközelebb álló útnak
Tapasztó Orsi kutatófizikus, mentálhigiénés szakember, a @nemakarokbeleszolni Instagram-oldal egyik ismert arca, aki a pályaválasztásával kapcsolatos dilemmáit önkéntes munkával és terápiával orvosolta. Most azt is elárulja, milyen ügyek mellett áll ki teljes mellszélességgel.
Kutatófizikusból lett mentálhigiénés szakember és influenszer. Nem akarok beleszólni elnevezésű, Bányai Judittal és Fancsikai Eszterrel együtt vezetett Instagram-oldalukat, ahol hosszabb-rövidebb videókat osztanak meg a főként nőket és anyákat érintő társadalmi kérdések témáiban, majdnem kétszázezren követik. Bár Orsi remek kommunikátor, és így megtalálta magát a mentálhigiéné területén, eredeti szakmájától sem szakadt el teljesen. Közben gyakorló édesanya és önkéntes segítő is. Interjúnkban arra is kíváncsiak voltunk, hogyan fér meg egyetlen ember életében ennyiféle tevékenység.
– Fizikusként végeztél, tizenhat éven keresztül kutatófizikus voltál, rövid ideig tanítottál is, innen vezetett utad a pszichológia területére. Mi késztetett az éles váltásra? Egyik pillanatról a másikra, talán egy váratlan esemény vagy találkozás miatt döntöttél úgy, hogy egy teljesen más szakmában is kipróbálod magad, vagy egy hosszabb érlelési folyamatnak köszönhetően jelentkeztél a SOTE mentálhigiénés szakemberi képzésére?
– Hosszadalmas érési folyamat volt, nyolc év kellett hozzá. De kezdjük a fizikával! A kilencvenes évek Erdélyében vagyunk, anyukám korán észrevette érzékemet a fizikához. Abban az időben különösen fontos volt a szülőknek, hogy a gyerek olyan szakmát tanuljon, amivel majd nem fog éhen halni. És bár vonzottak a művészeti tárgyak is, azokat nem tekintettük biztos megélhetési forrásnak otthon.
Anyum mondogatta, hogy tanárra és orvosra mindig szükség van, ezért egyértelmű volt, hogy fizikatanárnak megyek. Elvégeztem Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a fizika-kémia szakot. Dupla szakosítás, hogy még több munkalehetőségem legyen, bár a kémia soha nem volt a kedvencem. Imádtam tanítani, a szívemben mindig tanár leszek – az Instámon található edukációs videók is ezt mutatják. Budapestről kaptam egy lehetőséget, hogy ha érdekelnek a műszaki kerámiák, megpróbálhatnám a doktorit. Így hagytam el a tanári pályát és kerültem be a kutatásba. Ám végigkísért az érzés, hogy ez inkább a szüleim döntése volt – csak félig tudtam azonosulni a pályával, azzal együtt, hogy szeretem a kutatást. Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy mi lett volna, ha a pályaválasztásom a 2000-es vagy a 2020-as években történik: vajon fizikusnak mentem volna-e?
A hiányérzetet önkéntes munkával kompenzáltam, harmincéves korom körül pedig terápiára kezdtem járni. Kisebb megszakításokkal nyolc évig tartott ez a folyamat, aminek köszönhetően megismertem önmagam. Tudatosult bennem, mitől lennék boldog: a kapcsolódástól, a visszacsatolástól, és hogy a segítő munkát hivatalos keretek közé tudjam helyezni. A kutatói szak pedig olyan, ahol ezek közül nem sok valósul meg, ott kevés a visszacsatolás is, hiszen a pálya olyan, mint egy hosszú maraton, gyakran csak évek, évtizedek alatt derül ki egy-egy eredményről a valós értéke.
– Találtál közös pontot a mentálhigiéné és a fizika között?
– Az ember azt gondolná, hogy két ennyire távoli terület nem bírhat hasonlóságokkal, miközben az atommag belsejében ható erők gyönyörűen párhuzamba állíthatók személyiségünk működésével. Vagy ha a nagyobb képet nézem: egy mentálhigiénés segítői folyamatban az érzések gyökeréig kell leásnunk, hogy megértsük egy elakadás okát, ahogy a fizika esetében is le kell menni atomi szintre, hogy egy jelenséget meg tudjunk magyarázni. Ezeket a hasonlóságokat tudatosan figyelem, és óriási élmény egy-egy ilyet észrevenni.
A teljes cikk itt érhető el: Tapasztó Orsi: a lombik helyett az örökbefogadást éreztük a hozzánk legközelebb álló útnak | Éva magazin (evamagazin.hu)